2016. szeptember 23., péntek

Az Amoris Laetitia nem áll folytonosságban a Familiaris Consortioval

Immáron nem kisebb tekintély, mint maga a Szentatya, érvel úgy, hogy bizonyos esetekben a második (harmadik, negyedik...) "házasságokban" élő katolikusok, aki aktív, házasságon kívüli szexuális kapcsolatukból kilépni nem szándékoznak, érvényesen járulhatnak gyónáshoz és szentáldozáshoz. Ferenc pápa zavarosan megfogalmazott családokról szóló apostoli buzdítása, az Amoris Laetitia már nyilvánvalóan ennek volt a jele - a szöveg értelmezhetetlenségének ellenére is -, ám nemrégiben a pápa egyértelmű jelét is adta annak, hogy az újraházasodottak számára bizonyos esetekben egyházilag is engedélyezettnek gondolja a házasságon kívüli szexuális élet.

Az ilyetén való érvelés rendszerint nem vállalja fel, hogy holmi újításról van szó, hanem a katolikus hagyományra igyekszik hivatkozni, mintha a javasolt tanítás organikusan és logikusan következne a folytonosság minden igényének eleget téve a hagyományból.

Kasper bíboros, Schönborn bíboros és Ferenc pápa érvelése magába foglal ezért egy hivatkozást II. János Pál Familiaris Consortio (FC) című apostoli buzdítására, mely ironikusan egyébként éppen arról nevezetes, hogy megerősíti az Egyház hagyományos tanítását arról, hogy az újraházasodottaknak, ha lehetséges ki kell lépniük házasságon kívüli kapcsolatukból, és ha ez lehetetlen, akkor is csak önmegtartóztató életforma mellett járulhatnak szentségekhez.

Az észreveendő taktika az, hogy az új tanítást nem szakításként állítják be a hagyománnyal, hanem annak logikus folytatásaként: csak még egy lépés az irgalom útján, melyet már csírájában magába foglalt II. János Pál Familiaris Consortiója is. Tehát a Ferenc pápa által is elfogadott érvelés azon áll, vagy bukik, hogy lehetséges-e ezt az új tanítást legitimálni az Familiaris Consortióval.

Sok kérdés, amit ez a pápaság vet fel, nehezen átlátható a jó szándékú, igazságra törekvő laikusok számára; a Familiaris Consortio és Ferenc pápa új tanításának kérdése egy üdítő kivétel, melyet bárki megérthet, és fontos is, hogy megértsük, mivel szándékos félrevezetés folyik ezzel kapcsolatban. Ám, mint mondtam, a dolog könnyen átlátható, szánjunk rá egy kis gondolkodást, és akkor egyszerűen meg tudunk felelni azoknak, akik félremagyarázzák II. János Pált, a Familiaris Consortiot és a hagyományt.

Az új tanítás mellett való tipikus érvelését, a Familiaris Consortiora való hivatkozással együtt, ez az írás írás jól foglalja össze: 
Lüdicke kifejti, hogy az újraházasodott elváltakat hagyományosan a CIC 915. kánonja alapján tiltják el a szentségektől: a másodjára házasságot kötő személy permanens házasságtörésben él, ami súlyos bűnnek számít. A súlyos, másképpen halálos bűn II. János Pál Reconciliatio et paenitentia kezdetű apostoli iratának definíciója szerint olyan szituáció, amelyben az ember döntésével és tettével „tudatosan és szabadon visszautasítja Istent, az Ő törvényét és szeretetének szövetségét.” Mármost a kanonisztikában uralkodó vélemény negligálja azon mentális komponenseket, amelyeket a fenti meghatározásban a „tudatosan és szabadon” kifejezései jelölnek, s amelyek a személy szubjektív érzületétől teszik függővé, hogy viselkedése bűnösnek minősíthető-e. E vélemény szerint az újraházasodottak életviszonyaiban nyilvánvalóan megmutatkozik az objektív bűn szituációja, így esetük a 915. kánon hatálya alá tartozik. Ezért az egyházjogászok túlnyomó többsége számára evidens is volt, hogy a kérdésre – Vajon az újraházasodottakra is érvényes-e a 915. kánon? – a Kódex-reformbizottság válasza nem is hangozhatott másképpen: „Certo certius textus respicit etiam divortiatos et renuptiatos”. „Teljes bizonyossággal érvényes a textus az elváltakra és újraházasodottakra.”


Ugyanakkor már a Familiaris consortio 84. szakasza is arra kötelezi a pásztorokat, hogy „az igazság iránti szeretet” fényében „helyesen különböztessék meg egymástól a konkrét helyzeteket. Másképp kell tekinteni ugyanis azokat, akik őszinte lélekkel próbálták megőrizni első házasságukat, de teljesen igazságtalanul elhagyták őket, és másképp azokat, akik saját súlyos bűnükkel feldúlták a kánonjogilag érvényes házasságukat.” Egy ilyesféle különbségtétel konzekvenciáival azonban az írás nem számol – mutat rá Lüdicke. Éppen itt veszi fel a fonalat Ferenc, aki az Amoris laetitia 298. pontjában kifejezetten hivatkozik is az imént idézett szakaszra. Minthogy a felelősség mértéke nem minden esetben ugyanakkora, a normaszegés következménye sem lehet mindig ugyanaz.
De vajon ez helyes olvasata-e a Familiaris Consortionak, amelyre hivatkoznia muszáj még Ferenc pápának is a saját dokumentumának, az Amoris Laetitiának legitimálása végett, mivel az II. János Pál tekintélye mellett a hagyomány egyöntetűen elismert tekintélyét is élvezi? Az Amoris Laetitiában megfogalmazott Kasper-Ferenc doktrína csak akkor áll meg, ha annak kezdeményeit sikerül már a Familiari Consortioba is valahogy bele látni, mintha Ferenc pápa csak levonná a következtetéseket szent elődjének irgalmas munkásságából.

Ferenc pápa Amoris Laetitiája csak az "irgalmas" bekezdést idézi II. János Páltól, a tiltást nem, és egyből az újraházasodottak szentségekhez engedésének következtetésére ugrik. Ludicke, a fent idézett gondolatmenetben, azonban elárulja nekünk a köztes logikai lépést. Ludicke az "esetek irgalmas megkülönböztetését" és az újraházasodottak szentséghez járulásának "kategorikus tiltását" szembeállítja egymással, mintha az irgalmas megkülönböztetés már II. János Pál számára is a tiltás enyhítésének szerepét játszotta volna. A gondolatmenetben elásott érvelési hiba ez: feltételezi, hogy a tiltás ugyanarra vonatkozik, mint amire az irgalmas felszólítás. 

Könnyű azonban észrevenni, hogy ez a feltételezés képtelenség, hiszen saját magával helyezi ellentmondásba II. János Pált, mint aki nem értette még teljesen, vagy nem merte felvállalni a Kasper/Ferenc-javaslatot, ezért inkább egy összefüggéstelen és önellentmondásos tanítást fogalmazott meg. Alapos olvasás mellett kiderül, hogy II. János Pál nem fogalmazott homályosan, hanem két különböző dologról beszélt világosan, nem pedig egy dologról önellentmondásosan.

A Familiaris Consortio 84-es pontja először a helyzetek különbözőségére hívja fel a figyelmet, mert igazság szerint való, hogy a keresztény közösség másképp fogadja a különféle helyzetekben lévő elvált és újraházasodott testvéreket. Feltételezem, hogy korábban, erre vonatkozó tanítás híján talán a pásztorok nem tettek kellő különbséget azon újraházasodottak között, akik önző módon feldúlták érvényes házasságukat, és azok között, akik ártatlanok voltak a saját válásukban, és ezért ír II. János Pál az irgalmas megkülönböztetésről.

Fontos azonban, hogy az "irgalmas megkülönböztetés" a közösségbe való integrálás és a befogadás kontextusában hangzik el, nem pedig a szentségekében. Amint a szentségekre kerül a szó, a Familiaris Consortio kategorikusan tiltja, hogy újraházasodottak részesüljenek bennük (hacsak nem élnek önmegtartóztatásban), ugyanis az újraházasodás egy külön megítélendő cselekedet (és állapot), ami önmagában is ellentmondásban áll a felek továbbra is érvényes szentségi házasságával attól függetlenül, hogy ki milyen mértékben vétkes a házastársi viszony megromlásában. Annak jelzésére, hogy nem ugyanarról van szó, II. János Pál nem csak egy új bekezdésbe kezd, amikor a szentségekről kezd beszélni, hanem egyértelműen jelzi a "mindazonáltal... nem" félreérthetetlen kifejezésével, hogy, amiről most szó van, az nem része annak, amiről az imént beszélt az irgalmas megkülönböztetés bekezdésében. 
Mindazonáltal az Egyház megerősíti a Szentírásra támaszkodó hagyományát, mely szerint a válás után újra megházasodott híveket nem engedi szentáldozáshoz járulni. Ugyanis ők maguk akadályozzák meg, hogy szentáldozásban részesülhessenek, mert állapotuk és életkörülményeik objektíven ellentmondanak annak a Krisztus és Egyháza közötti szeretetnek, amelyet az Eucharisztia jelez és megvalósít.
Tehát II. János Pál nem gondolta kijátszhatónak egymás ellen az irgalmat és a szentségtörés tiltását. (És tényleg, miért is volna irgalmas a szentségtörés elnézése/megengedése/bátorítása?)

Ludicke egy másik csak látszólag helyes gondolata ebben a mondatban található: "Minthogy a felelősség mértéke nem minden esetben ugyanakkora, a normaszegés következménye sem lehet mindig ugyanaz". A téves feltételezés itt az, hogy a szentségektől való eltiltás a válásban vétkes újraházasodott fél büntetése, és ha a másik fél ártatlan, akkor neki ennél enyhébb büntetés jár. Azonban a szentségektől való eltiltás nincs összefüggésben a válás okozásának vétkével, hiszen azt meg lehet bánni, gyónni, és ha lehetséges, újra kell kezdeni a házastársi életet. Vagyis, ha az egykor elvált ember nem kezd új házasságtörő kapcsolatba, akkor nincs számára a szentségek vételének nyilvános akadálya. Mivel azonban a házasságtörő nyilvános kapcsolatok szentségi akadályt képeznek, ezért a válásban ártatlan fél sem lehet ártatlan az újraházasodásban. II. János Pál az "Egyház Szentírásra támaszkodó hagyományát" ismétli, amikor azon a trivialitáson túl, hogy a válásban vétkes fél vétkes a válásban, kijelenti, hogy az újraházasodottak (legyenek azok a válásban ártatlanok, vagy vétkesek) "maguk akadályozzák meg, hogy szentáldozásban részesülhessenek, mert állapotuk és életkörülményeik objektíven ellentmondanak annak a Krisztus és Egyháza közötti szeretetnek, amelyet az Eucharisztia jelez és megvalósít.

II. János Pál szövegét lehetetlenség úgy értelmezni, hogy bármi teret is enged a Kasper/Ferenc-javaslatnak, mivel épphogy annak tilalma fogalmazódik meg benne, ráadásul nem is csak, mint II. János Pál magánvéleménye, hanem, mint az "Egyház Szentírásra támaszkodó hagyománya". Vagyis az újraházasodottak szentáldozáshoz engedése, amennyiben azok nem gyakorolnak önmegtartóztatást, ellent mond nemcsak II. János Pálnak és a Familiaris Consortionak, hanem az "Egyház Szentírásra támaszkodó hagyományának" is.

A Familiaris Consortio kikerülhetetlen, nem lehet eltekinteni tőle, ezért a Kasper-Frerenc doktrína érdekében muszáj azt félremagyarázni - láttuk, hogyan. Gyanítom, a közeljövőben sokat halljuk még, hogy az újraházasodottakkal szemben gyakorolandó szentségtörő irgalom igazából II. János Pál ötlete volt.

2 megjegyzés:

  1. Azért bennem fölmerül, hogy hasonló, szigorú logikával lehet kimutatni, hogy mondjuk a dohányosok sem áldozhatnak. Az ugyanis nyilvánvaló, hogy aki e szenvedélye révén a saját halálát sietteti, az „tudatosan és szabadon visszautasítja Istent, az Ő törvényét és szeretetének szövetségét.”

    Mit mondjak arra a katolikus családra, ahol az asszony három gyermek császáros szülése után elköttette magát, mert tartott attól, hogy a negyedik gyermek megszülésébe belehalhatna?

    Van egy kérdés, hogy helyesen döntött-e? Erre az a válasz, hogy a keresztény hősiesség alighanem megkívánta volna termékenysége megőrzését. Van egy másik kérdés, hogy akkor most már, hogy - férjével egyetértésben - így döntött, áldozhat-e.

    Ilyen helyzetek hosszú listáját tudnám fölsorolni. Valaki objektív ellentmondásba kerül a katolikus tanítás valamely részletével. Áldozhat vagy nem áldozhat?

    VálaszTörlés
  2. Kedves Csomorkány, a hosszú listát szívesen olvasnám, de az eddig hozott hasonlatok nem megfelelőek. A dohányzás önmagában nem bűn, csak ha mértéktelenül történik, tulajdonképpen a mértékletesség a vétek, a házasságtörésnek még a szándéka is bűn, a házasságtörés önmagában (intrinsically) gonosz. Az elköttetés is, semmi nem igazolja, de az elköttetés meg jellegéből adódóan egyszeri, ezért őszinte megbánás esetén meggyónható, csak úgy mint a múltbéli házasságtörések, amiket az ember bán és nem akarja folytatni. Találó hasonlat lenne a fogamzásgátlás használata, mely szintén súlyos rossz, önmagában és mindig, és hacsak az embert nem bele kényszerítették, akkor halálos bűn is. A múltra vonatkozóan meggyónható, ha az ember erősen fogadja, hogy kerüli. A jövőre vonatkozóan viszont nem lehet a kényszerrel sem takarózni, mert az ember ennek tudatában dönt arról, hogy benne marad abban a bűnös kapcsolatban, ahol vagy házasságtörés vagy fogamzásgátlás folytatódik, és súlyos gonoszat az ember sosem választhat, bármilyen más jó érdekében teszi is. Az önmagában rossz dolgok esetében sosem érvényes a "cél szentesíti az eszközt". Tisztában vagyok azzal, hogy a nyugati világ és Magyarország katolikusai igen gyakran vannak ilyen állapotban elsősorban a fogamzásgátlás miatt, amit életvitelbéli okok miatt választanak legtöbben, és simán mennek áldozni, akár lelkivezetőjük engedélyével is. Nem moralizálni akarok, se ítélkezni, de senkin nem segítünk, ha az igazságtól megóvjuk a "felnőtt, érett keresztény emberek" lelkiismeretét.

    VálaszTörlés

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Részletek a Felhasználási feltételekben.